Meggyötörten ébredt, magában érezte a világ összes fáradtságát, legalábbis úgy vélte. Ennek ütését szervezete kis híján ájulással ellensúlyozta, de akarata felülkerekedett. Ismerte ezt az érzést, mindig ilyen egy délutáni alvás után, de immár ideje kelnie, sok munka vár még rá. Felült, lassan félretolta takaróját, apró lábak érték a földet. Hunyorogva nézett körül a napfénybe burkolódzott kis szobán, majd elszántan elrugaszkodott a fekvőhelyétől. Kísérlete kudarcot vallott, lábai megadták magukat, ő maga térdre rogyott. Az ég felé emelte tekintetét, szemében határozottság, tudta, hogy erős. Nehézkesen állt föl s közben ajtaja kilincsébe kapaszkodott. Nagy adag levegőt lélegzett be, máris jobban érzi magát, sóhajtással távozott a használt levegő ajkai közül. Lenyomta a kilincset és az ajtó nyöszörögve nyílt. Ezúttal nem csukta be maga után, hanem éberségét életre keltve egyre sűrűbb léptekkel menetelt előre, felkapta a köpenyét, amely egy szék háttámláján pihent, lesietett a csigalépcsőn, át a nappalin, ki az udvarra. Ott leült a hintaágyra és nézte egyetlen otthonát. Pihentette rajta szemeit, megnyugtatta a látvány. Hálásan kémlelte az épületet, amely születésétől óvta. Nosztalgiázott, ábrándozott a régi időkön. Szeme rebbenés nélkül meredt előre, még akkor is mikor az első lángnyelvek kicsaptak az ablakokon, nem rezzent, meg sem mozdult mikor fülébe hasított nevelőinek sikolya. Közömbös arc fogadta semmi más. Persze, hisz szabadulni kell a földi kapcsoktól, minden jó gyöngít, ahogy szűnik úgy lehet csak új dolgokba kezdeni, és még nagyon, nagyon sok dolga volt aznap…